Mission completed

Nem hittem volna, hogy eljön ez a nap is, pláne így visszatekintve az egészre, nagyon gyorsan eltelt az egész. Ennek következtében akaratlanul is eszembe jut, hogy az életünk is hasonlóan, egy pillanat alatt elillan, ezért remélem, hogy tartalmasságban is olyan gazdag lesz a további utam.

Nem kezdeném újra, ezzel az itt megszerzett tudással, bármennyire is sokat adott, de nem bántam, meg, hogy belekezdtem. Igen, elkezdtem és megcsináltam, nem volt könnyű.

Aki azt mondja, hogy au pairnek lenni könnyű és felhőtlen az hazudik, legfőképpen saját magának.

Nem a munkára gondolok, az csak egy könnyedt kis felkészítő tanfolyam volt, hogy mi vár rám, mint nő a későbbiekben, ha saját családot akarok. Sokszor mondtam, hogy inkább nem kérek belőle, ez nem igaz. Kérek, csak jól mondják, amikor azt mondják, éld ki magad, ráérsz még. Persze biztos mókás lehet, ha fiatal anyu és lánya elvegyülhet együtt egy szórakozóhelyen, de én inkább szeretnék még sokáig várni ezzel az egésszel.

Visszatérve a lelki nehézségekre gondoltam. Elszakadni az otthontól, a barátoktól, rosszabb esetben a szerelemtől is. Ez mind próbára teszi az embert. Amikor elszakad a cérna nincs, aki meghallgassa az embert, nem tudtam biciklire pattanni és elmenni a barátnőmhöz.

Természetesen ott van az internet, ami megkönnyíti a dolgokat, de ugyanakkor csak felerősíti benned a vágyat, hogy mikor találkozunk már.

Az első öt hónapomat internet és telefon nélkül éltem le, az utóbbi ki adta a lelkét. Nos ez volt ám csak a nagy próbatétel, nem azért mert számítógép függő vagyok (bár már az elmúlt hónapok után ezt is kijelenthetném) hanem azért, mert nem tudtam semmit, de semmit. A kilátástalanság meg, mint tudjuk lassan öl. Hiába mondta nekem az egyik volt tanárom, hogy a világtól elzárva könnyebben megtanul az ember, ami igaz, de ennek ellenére szó szerint száműzöttnek éreztem magam. Rémes volt. Rájöttem, hogy a remeteség nem az asztalom, és szükségem van emberekre és a világra.

Ezek miatt kijelenthetem, hogy hiba volt faluba jönni, ahol csak kutyát sétáltató öreg néniket és bácsikat talál az ember. A fiatalokat, akiknek még szükségük van a világ nyüzsgésére, hogy teleszívják magukat élettel, azokat itt nem lehetett megtalálni.

Túléltem a visszatérés nehézségét, mert akkor már tudtam milyen nehéz egyedül és természetesen nem akartam újból átélni ezeket.

Túléltem hát a megszokást, és túléltem a semleges időszakot, amikor átéltem egyfajta, itt is jó, de otthon is, itt rossz, de otthon sem lenne jobb címszavak alatt létező paradoxon gondolatokat.

Eközben megértem egy felmondást, egy mélypontot, amikor át kellett élni, a tiszta gyermeki lélekből elkezdődő gonoszságokat, vagyis, amikor kamaszodni kezdenek. Ez a legrosszabb korszak, nem hiába mondják. Mégis túlléptem rajta, de nem szégyellem bevallani, mint frissen kigyógyult egyén a lázadó korból, nehezen viseltem el. Jöttek a könnyek, amiket nem lehetett felvállalni, el kellett fojtani. Rosszabb esetben maradt a klotyó vagy éjszakánként a szobám, a lényeg semmiképpen sem nyilvánosan.

Ezután pedig jött a felhőtlen korszak. Amikor kezdtem magam jól érezni. Ez a 7 hónap tényleg elillant, annak ellenére, hogy megragadtunk, a végtelen, kicsit esős, kicsit napsütéses, egyszóval szeszélyes áprilisban.

Mindenki tudja tervezgettem a maradásom, de végül másképpen döntöttem…

Mindennek ellenére ajánlom mindenkinek ezt a munkát, és alapjáraton azt, hogy mire képes az ember külföldön. Itt derül ki csak kiben, mennyi a kurázsi, és mennyire ejtették a talpára, vagy olyan szerencsés, mint a macska és kilenc élete van, mert túlél mindent.

Azt hiszem, a macskásokhoz tartozom leginkább.

Az élet iskoláját látogattam egy éven át. Jól vizsgáztam. Még jobb dolgokat, és megannyi mindent tanultam, és azt, hogy te választhatod meg a tantárgyakat, hogy miból akarsz fejlődni, de vigyázat a bukás, itt sokkal de sokkal fájdalmasabb.

A legnagyobb dolog, amit az ember hajlamos elfelejteni, hogy értékelje a már meglévő dolgait. Csak ezeket az ember annyira hétköznapinak tartja sokáig, hogy magas ívből…tudjátok. Én is ilyen voltam.

Önismereti tréning és személyiségfejlődés szempontjából is kiváló.

Az elmúlt napokban már csak úgy voltam. Kerülgettük egymást a családdal. Kínos volt, ha egy légtérben voltunk, akkor ők még kínosabbá tették a kedvességükkel. Egyszerűen két au pair után nem tudták ezt a helyzetet kezelni, ha valaki elmegy.

Engem pedig csak még jobban zavarba hoztak, hogy naponta mindenki megkérdezte, még a kutyáknak is az volt a tekintetükben, hogy várod már. Erre mit mondana az ember?

Arról nem is beszélve, hogy az utóbbi napok örökkévalóságnak tűnnek.

Mondom ez az utolsó hajrá egy hazautazás előtt, egy au pair szindróma, ne feledjétek én diagnosztizáltam. A kor neve röviden HEA - szindróma. Tünetek: ingerlékenység, lehangoltság, alvászavar, nyugtalanság, fejfájás, hangulatingadozások, felfokozott éhségérzet ( főleg édességek ) A szindróma tüneteit felfokozhatják, ha a beteg már szenved NTH-ban. (Nem találom a helyem szindróma, vagyis a páciensnek semmilyen hely nem felel meg, mert közönyösnek érzi magát, és kívülállónak)

A jó hír, hogy minden betegség gyógyítható. A teljesen tünetmentesség ellen nincs többre szükségünk, mint egy nagy adag jókedvre, mosolyra, még több szeretetre, ölelésre és puszira.

Ez volt a kirohanás része a dolgoknak, elnézést.

Lényeg a lényeg ismétlem önmagamat. Ezek a családok, nem állomások számunkra, még ha sok időt is töltöttünk velük. Csak megállók az utazásunk ideje alatt.

Minden, au pair és leendő kalandvágyónak ajánlom, hogy ne akarj úgy beilleszkedni, hogy mindenre rábólintod a fejed. Csak még nehezebb lesz, el fogod veszíteni a saját egyéniségedet, vagy elfojtod magadban. A család pedig nem fog habozni, elvenni az életed, ha aranytálcán nyújtod neki. Higgyétek el, tapasztalatból beszélek, már levizsgázva, bölcsebben. Én ezt tettem, mert azt hittem ez a helyes út, ha átformálódok, hogy beilleszkedjek. Hiba volt. Főleg mert, az előző lányból adódóan az én családom szerette, a lecsapok az asztalra, és megmondom a magamét stílust. Azért is választottak, sok volt a hasonlóság, én pedig abba a tévhitbe ringattam magam, hogy nem illik, meg hasonló anitás hülyeségek. Kellett volna, de a múltból csak tanulni lehet, arra tökéletes.

Az első búcsúzkodós est vasárnap este volt. Az utolsó kerti parti a nagyiékkal. Ennyit nem beszéltünk még sohasem. Ami meglepett, hogy a mindig rideg nagypapa könnyezett meg.

A nagyitól pedig kaptam 10 fontot, a heti háromszori macskák megetetéséért. A francba, kagylónyakláncot akartam: D

Majd hétfő este megkaptam az utolsó fizetésem. Nem akartam leírni először, de látni kell, hogy vannak ilyen családok is, mindennek ellenére szerencsésnek mondhatom magam.

Szóval a múlt héten nyaraltak, és azt ígérték, hogy ha steril lesz a ház és csilli-villi honorálni fogják. 75 fontot kapok hetente. Mondjuk azt, hogy reméltem, hogy eszükbe jut az ígéretük, és mint a szülinapomkor megtoldják egy kicsit, 100 fontra számítottam. Hát ezt hallgassátok kerek 200 fontot kaptam. Host anyám adta oda, nagyon aranyos volt. Megköszönte az egész éves segítségemet, és meg majdnem elbőgtem magam. Miután pedig kiment a szobámból meg is tettem. Tudjátok, még mindig nem nyilvánosan.

A keddi napom meg hát elég érzelgősen telt. A pillantásaim körbefutottak a házon újra és újra, és eszembe jutott, hogy utoljára vagyok a szobámban, utoljára készítettem a gyereknek szendvicset stb.

Majd végül eljött a délután négy óra. és elindultunk. A nagyi eljött tőlem búcsúzni. Ezután következett az én köröm is. Millie, Patsy és Horice habár csak kutyák, nagyon is tudták, hogy mi zajlik, hozzám bújtak, és nyüszítettek.

Amikor bezárult mögöttem az ajtó már bőgtem. Próbáltam a szemüvegem mögé rejteni, de észrevették. A kicsi nem jött ki velem a reptérre, mert az egyik barátjánál maradt sleepoverre, így elmentünk a házukhoz, és ott búcsúzkodtunk. Elsírta magát én is, én egyre jobban, ekkor avatkozott közbe host apám, és elkezdődött a poéngyártások sorozata, szóval az utam többi része London Lutonig elég jól telt.

Közben akaratlanul is tipikus hülyeségek, vagyis a hülyeségeimen agyaltam. Ha meghalok vajon, fogok ott kísérteni szellemként? Elvégre ott éltem egy évig? Na tudom ez eléggé elvont, be is fogom…

A legjobb tréfa a jégkorizáshoz köthető. Az okleveleket hétfőn hozta meg nekem host apám Nottinghamből a G1, G2. G3 szintekről, és mondták mivel az otthoniak nagyrésze, főleg a családom, nem beszél angolul, hitessem el velük hogy háromszor is a dobogóra kerültem a British Figure Skating Championship-en. Na ez nektek nem vicces tudom, de nekem az volt.

Nagyjából 6 óra után megérkeztünk a reptérre segítettek a check-in pulthoz cuccolni, majd jött újabb búcsú, akkor már nem sírtam, egy picit azért könnyeztem, de a nehezén már túl voltam. A bőröndöm is csak 28 kg volt, büszke voltam magamra. Fél hétkor már a kézipoggyász ellenőrzésen is túl voltam, volt takarós kis időm, hogy egyek egy mexikói wrapot, de amilyen szerencsétlen vagyok, a jó kis chilli szósszal leettem a fehér-lila felsőmet. Szuper nemde?

A gép nagyon pontos volt, időben 20:25 perckor felszálltunk. Háromszor repültem eddig, és egyszer sem láttam az eget, mert sötétben repültem, de most utoljára, ahogy itt hagytam Angliát, éppen alkonyat volt, a nap gyönyörűen izzott a tiszta felhős égen.

Jóérzéssel hagytam ott Angliát, és a legjobb a nem tudás gyönyörű érzése volt, hogy fogalmam nincs, hogy alakul az életem, visszajövök-e még valaha.

A legjobb volt, pedig, hogy úton voltam haza…

De erről már, és az első napokról otthon a következő blogban (becoming-ani.blogspot.com)

Szeretném megköszönni, aki követte ezt a blogot. Köszönöm a bátorítást és mindent. Köszönöm.

Good Bye