Felfedve a nagy döntés, íme a jelen helyzet

Nincs is jobb mint gyónni a publikumnak, amikor kibeszélheted a világba, ami benned van, és épp úgy mint a gyónásban, csak reméled, hogy érdemes volt beülni a gyóntatószékbe és szint vallani, de egy biztos könnyebb lesz a lelked tőle garantáltan…

Akkor jöjjön, most az a történet, amit igazából akkor akartam megírni, ha minden le fog tisztulni, de mégis annyi minden van bennem, és annyira sok minden történik, de ugyanakkor annyira kevés is, hogy muszáj volt most belekezdenem ebbe.

Tudjátok, hogyan éreztem magam az elején, a közepén, és így közeledve a végén, de ha nem csak egy kis frissítő. Az első hónapok az újdonság korszaka, amikor bármi újat tud nyújtani, ezzel így voltam én is. Majd jöttek a nehezebb idők, amikor azt számoltam, hogy mikor megyek haza, amikor azért kezdtem el korcsolyázni, hogy eltörjem valamimet és hazaküldjenek, amikor esténként egyedül sírtam a szobámban és számoltam a napokat. Csoda, hogy alig akartam visszajönni. Majd jött egy olyan időszak, amikor felmondtam, amikor nem akartam folytatni, amikor elegem lett a sok-sok hülyeségből. Ezután átéltem a semlegesség időszakát, már nem vágytam annyira kegyetlenül haza, mert elszakadtam, de még nem éreztem magamat idevalónak. Ezek után, olyan két hónapja érzem magamat jól. Nem felhőtlen ez az állapot, még mindig sikerül a padlóra kerülni néha, de már gyorsabban és ügyesebben állok fel.

Ekkor rajzolódott ki a lelkemben egy szó, hogy maradni. Elkezdett járni az agyam, és jöttek a mi lenne ha mondatok. Ideje is volt számot vetni újra mindennek, újra átgondolni mindet, hiszen, annyit, de annyit változtam. Először azt gondoltam, hogy egyedül biztos nem maradok még, majd később visszajövök valakivel, de rájöttem, hogy ez az én életem, nem várhatok mindig valakire. Fiatal vagyok, a füleim mostanra szoktak hozzá a britek beszédstílusához. Most adjam fel, amikor elkezdtem kommunikálni, amikor elkezdtem barátokra találni, annak ellenére, hogy magyar vagyok, amikor vasárnaponként egy csapat brit ölel át, és kérdezi, hogy vagy, és nem nevetnek ki ha hibás a nyelvtanom, hanem megdicsérik, és úgy kezelnek minta én is ide születtem volna. Nem, itt ezen a ponton, nem adhatom fel. Még csak 19 éves vagyok, ráérek még egyetemre menni, talán akkor majd jobban kialakul majd bennem, hogy mit is szeretnék. Egy biztos addig nem kezdek bele semmibe otthon, míg egy biztos talapzaton álló, kommunikatív nyelvtudás nem áll a hátam mögött, és amíg ezt egy papír nem bizonyítja, addig nem akarok hazamenni. Igen sajnos a papír kell, főleg haza, de ez lényegtelen.

A magyar szak az álom szakom, és megint idén újra elpasszolom. Egy szakkal nem lehet tanítani, ha arra vetne a sors, és ha épkézláb párosítást akarok, akkor társának idegen nyelvet kell, hogy válasszam. Azonban jelen helyzet szerint, ahogyan érzem, nem állok készen arra, hogy jövő évtől magyar főtárgy mellett, angol minoros is legyek. Nem érzem a tudást, és nem akarok semmilyen tudással majd gyerekeket tanítani, ha azt akarom majd csinálni. Ez a fő ok hát, az angoltudásom tovább mélyítése.

Lehetőségeimről? Nos lássuk csak. Kivehetek egy lakást, mellette, ha mázlista vagyok találok egy teljes munkaidős állást, de ha bedugnak egy gyárba kruplit válogatni a sok lengyel közé, nem fog sokat fejlődni az angolom. Arról nem is beszélve, hogy többet nem tudok spórolni nagyon, mint most, mert elmegy a pénz az albérletre, rezsire, ételre stb. Persze jobban már erre az életformára vágynék, hogy ne függjek senkitől, hogy tényleg szabad lehessek.

A másik opció, folytatni az au pairkedést. Már okosabb vagyok, tudom mi merről hány méter. Tudom, hogy három gyerekes családot, és faluban élőt nem szabad bejelölni sem. A cél találni egy nagyvárosban élő családot, mert hétvégére el tudok vállalni, konyhás munkát, stb. amivel megdobhatom a keresetem. Ideális hely, hát persze hol máshol, mint Nottinghamben lenne. Ok? Ismerem, nekem bejött, szeretem. Rengeteg magyar van, ezért is akarok mindenképpen az East Midlandsen maradni. A helyi College heti négyszer reggelente biztosít angol órát. Szuper lehetőség, tripla annyi, mint a mostani sulim, de ha au pair leszek ez miatt nem aggódom, a mostani félretett pénzemet bele fektetem az iskolába.

Most jön a kérdés, hogy mi ezzel a probléma? Hát van sok, lokális nem könnyű családot keresni, legalábbis kell hozzá idő.

Annyit adtam magamnak, hogy nem hiszem, hogy ez a család elküldene, tehát ha augusztusig nem lesz semmi, haza megyek természetesen. Reménykedjünk, még két hónap.

Most ennyit adnék hirtelen magyarázatnak. Nem is akartam volna leírni, mert általában a dolgok sosem úgy sikerülnek, ahogy eltervezzük, de nem vagyok babonás, és én akarok uralkodni a dolgaim felett, de hát egyszerűen csak muszáj hinnem abban, hogy sikerül. Ez az, ami engem oly sok mindenen átsegít, a hitem. Ha nem lenne, még most is ott csücsülnék a mélyben és jajveszékelnék, de a hitem, hogy máshogy is lehet, és kell, hogy legyen mindig átsegített.

Végére pedig a mai hihetetlen történetem, a saját kis égi jelem.

Elmentem am is futni, amikor elindultam csodálatosan sütött a nap, majd kezdett beborulni, lassacskán, szemerkélni, majd esni. Ekkor már az erdőben jártam, de még a fék sem védtek meg. Mérges voltam, nagyon, de nagyon. Felszóltam hát Papinak fentre, nem ám magamban, szépen magyarul jó hangosan, hogy legyen szíves elállítani ezt a szép természeti jelenséget. Ott lapulva már szinte a bokrok alatt fejemet feltartva az égnek, megkaptam a választ, szinte ahogy kimondtam, mintha dézsából öntötték volna. A válasz, Papi nem akar kímélni, minden arcomra csöppenő esőn éreztem a mögötte rejlő üzenetet. Éreztem a saját könnyeimet, éreztem mások miattam ejtett könnyeit. És ott volt a megoldás is. Nem maradhatok a bokorban, amíg eláll az eső, amíg elállnak a könnyek. Nem, mert engem Papi nem olyannak teremtett, hanem olyannak, aki megy tovább és felszárítja a könnyeket. Elindultam. Már nem csak az eső, de a valódi könnyek is ott folytak. A harcom könnyei, lelkemben a hittel és mások szeretetével mentem tovább, így mégsem voltam egyedül csak mentem és mentem, hosszú volt az út, hosszabb a vihar is, de elállt, egyszer csak elállt, és kisütött a nap. Biztosra veszem, ha ott lapultam volna a bokorban, várva a napsütésre nem jött volna el. Mert ahogyan az életünkben is, nekünk kell megküzdeni a napsütésért. Nem várhatjuk meg, hogy eloszoljanak a felhők, nekünk kell eloszlatni. És milyen fegyverrel? Mi vagyunk a fegyver,. Higgy saját magadban, én hiszek, hiszem, hogy nekem itt dolgom van, és ha bár nem is tudom néha, hiszem, hogy Papi nem véletlenül rak nagy terheket a vállamra, és éppen ezért mert borzasztóan hiszek, nem fogok összeroskadni. Ha elesek felkelek, a kardom éles, de nem akarok megsebezni senkit, csak a szörnyeimet, akik lehúznak a sötétbe…

A mese metaforája egyszerű, amikor egy éve elindultam sütött a nap, majd kezdett beborulni, volt ugye szörnyű időszak, de elindultam, továbbléptem. Tudom, hogy most nem adhatom fel, hamarosan kisüt a nap megint. Így kell lennie, hinnem kell ebben, hinnem kell magamban. Biztos lesz még vihar útközben, de az égre már felkerült a szivárvány, ahogy ma is eső után felkerült a remény jele. Ott van valahol az én reményem is. Itt pedig a röpke piciny életem, amiben meg kell mutatnom valamit, ki tudja mit nem tudom, de azt tudom, hogy nem adom fel. Soha. Soha. Soha.

Lehet, hogy ez a kis történet bugyutának hangzott, de én hiszem, hogy így van. Az életünkben vannak magasabb rendű dolgok. Csak nyisd ki a füledet és halld meg a neked suttogott titkokat, ne félj, ha nem érted, csak bízz rá magad, ez mindennek a kulcsa, érezd a lelked hangját ott bent, érezd a titkos erőt, ami az útra visz, ami veled van mindig. Biztosra veszem érezni, fogod az igazi jelet. Magam hálás lehetek szükségben mindig megkaptam.

Tehát most bizakodom, és hiszem, hogy valahogy lesz, ez biztos amúgy. Ez az élet törvénye, hiszem, tehát inkább úgy írom, hogy úgy lesz, ahogy én akarom, mert ismeritek a mondásomat, a kudarc csak ösztönöz, a vágy vezérel, az akarat győz!

Mindenkinek haza pedig üzenem, akikkel már beszéltem, hogy köszönöm a megértést, akivel pedig még nem tudtam, fogok ígérem. A legjobb barátnőm azt mondta becsapva érzi magát, kérlek, ne érezd, nem akartam, nem tudtam, hogy így lesz. Nem látunk előre, nincs varázsgömböm, nem tudom, hogy mi lesz merre megyek, csak azt tudom, hogy küzdök, még ha le is telik az életem így, nem fogok ott ülni a bokorban, harcolok a napsütésért!