...................................

Még mielőtt az lesz a fejemhez vágva, hogy a levelet azért osztottam meg, hogy sajnáltassam magam, elárulom nem az volt a célja, de mivel igen a kint élő barátaim érdeklődtek a probléma iránt, megosztottam, és lám tényleg nem vagyok egyedül, köszönöm a biztatásokat.

A levél írójának, ne aggódjon hamarosan törlöm a bejegyzést, amikor kitöröltem a fájdalmakat is, közben még egy párszor újraolvasom, elemzem a hibámat, ami minden embernek van. Igen ember vagyok, hibáztam, hibázni is fogok. A levelet egyetlen szóval összetudnám foglalni, ami lebeg mögötte. ÁRULÁS. Nem érzem magamat hazaárulónak egyrészt, mert üres zsebbel jöttem, nem loptam el az államkincstárat és úgy jöttem ki külföldre. Nem érzem magamat annak, mert mindig, mindenhol, mindenkinek elmondom, büszkén, hogy magyar vagyok, és megpróbálok nekik mesélni a mi kultúránkról.
Nem érzem magamat árulónak a barátság szempontjából sem, mert érdekes, hogy nekem a szívemben tudott maradni minden egyes kapcsolat? Vagy mert már nem vagyok kézen fogható, nem számít semmi, akkor úgy gondolom tényleg nem voltam jó barát és nem érintettem meg senki lelkét....

Egy darabig el leszek tűnve, helyre kell, hogy tegyem magamat, meg kell találnom a válaszokat, és átgondolni mindent. Felkelni megint, megtalálni a kardot, és irány a következő harcmező, de most a harcos mondjuk azt megpihen, feladni nem adja fel, csak pihen és számot vet.