Pótolom a hetemet, mert már megint lemaradtam vele…sorry
Újra szünet volt, igen itt mindig szünet van, elképesztő.
Hétfőn ugye mindenkinek bank holiday volt, ki is használtam. Aludtam 10-ig, kipihentem Párizst, azután vasalni akartam, de vendégek jöttek, és itt ette őket a fene háromig. Majd a szülők elhúztak egy picit, miért is ne, azért vagyok nemde? Később pedig mindenki elment a jéghoki órára, mert a srácokat fel kell öltözetni. Könyörgöm ez nevetséges, soha nem fognak ezek a gyerekek megtanulni semmit, soha nem lesznek önállóak, hogy egyszerűen teljességgel hihetetlen.
Kedden host apámnak volt szabadnapja, hát nem sok mindent csinált a kölkökkel, csak tudnám, akkor tőle miért várják el? Nem az én gyerekeim…
Szerdán és csütörtökön egész nap velük voltam, főztem mindenkinek vacsorát, így szerda este kijelentették, hogy nekem kell főznöm másnap is mert én a semmiből is tudok főzni. Igen mert a hűtő szokásos módon kong, de ugye itt az van, hogy ha van étel, ki van dobva, ha nincs akkor meg a gyerekek is csak néznek rám, hogy varázsoljak.
A csütörtök meg szörnyű volt. Csupán négy fiú maradt itt sleepoverre, vagyis itt éjszakáztak. Az egyik nem szereti ezt, a másik azt, ment a nyavalygás, hogy mit kérnek, szolgáltam őket mint egy pincér stb. Miután mondta az egyik kishaver, hogy a csirkét szereti csináltam sajtos csirkét padlizsánnal, paprikával és rizzsel. Erre csak nézi… mondom neki mi a baj? Erre ő, I am not sure I want it. Nem biztos, hogy akarja mondta. Kérdezem, mit szeretne? I am not sure. Nem vagyok, biztos folytatja. Kérdezem, szereted a csirkét? Igen a válasz. Szereted a zöldségeket? Igen a válasz. Akkor mondom ezt is szereted.
Ebédnél ugyanez volt, ki is dobta a kolbászokat, amit nekik sütöttem, mert ő nem szereti, én meg éljek vajas kenyéren. Jupi.
Persze mindenhez vágjak jó pofát. Mosolyogjak, hogy szétkenik direkt a fogrémet a fürdőben, hogy büdös zokni és szarosgatya széthagyva, mert nehezükre esik fél méterre található szennyes tartóba belerakni, persze rosszabb esetben a nappaliban van hagyva. Pakolgassam utánuk vissza az üdítőket és a tejet a hűtőbe, szedegessem fel a kiszórt müzlit és kekszdarabokat. Tüntessem el a macskaszart, és még sorolhatnám. Mivel mindenütt vannak problémák ezért csak nyeltem, és tűrtem próbáltam jó fej lenni, mosolyogni, és élvezni a napsütés, persze a kertben is hallottam, ahogy ordítanak.
Ennek tetejében jött a dráma, hogy nem akarunk kimenni a kutyákkal. Vártam rájuk készenlétben, pórázokkal a kezemben meg a kutyákkal. Mindkettő testvér csak egymást várta, hogy mikor indul el felém. Az egyik a nappaliban dvd-t nézett a haverjával, a másik szintén a haverjával nyomkodta az x-boxt. Persze nem jöttek. Bementem a kicsihez, hogy kapcsolja ki, nem akarta, majd elkezdett velem ordibálni, hogy neki nincs kedve kimennie, és ki vagyok én, hogy kikapcsolom a tv-t. Na, erre bepöccentem, lecsaptam a pórázokat az asztalra, pont, amikor a szülők betoppantak, de nem igazán érdekelt. Elkezdtem ordibálni, hogy I had enough, I hate this job, I hate everything. I hate this fucking village, because I can’t do anything here. I can’t do anything with the kids. I am too young for them and too young for to do this. Sajnos az angol, vagyis az én angolom nem elég kifejező, hogy le tudjam írni, mit éreztem. Bejöttem a szobámba. Később mindkét szülő feljött. Idehozták a vacsit, amit magam csináltam mellesleg, plusz egy pohár bort. Mondták, ha nem én csinálnám jól a dolgokat, akkor már rég elküldtek volna. Nyugodjak meg, szükség van rám. Igen szükség van egy csicskára, csak ezt nem tette hozzá. Mellesleg el is bőgtem magam, még mindig mázlim van azért, hogy ide kerültem legalábbis a szülők miatt ebben teljesen biztos vagyok, de akkor is, az ember meg tud őrülni.
Nap-nap után csak hallgatni a gyerekek hülyeségeit, nem lehet innen kimozdulni, emberekkel lenni, semmit. Egyszerűen nem tudom elviselni, hogy függenem kell tőlük, hogy hova megyek, mit csinálok, mi és mikor eszem. Egyszerűen nem vagyok rá képes, hogy megszokjam. Olyan ez mint, ha egy madarat kalitkába zárnál, egy madarat, aki világ életében szabad volt, és korlátlan. Igen szabad, mégis mindig tudtam, mit szabad és mit nem. Tudtam és tudok is viselkedni, tudok egy s mást az életről, pedig én sem voltam túlnevelve, de amit kaptam az jó útravaló volt az élethez, de ezek a gyerekek.
Ami a legjobban fáj, hogy nem tudok rájuk hatni, semmivel, és ez idevezetett, hogy levonjam a következtetést, hogy nem leszek tanár nem. Jelenleg fogalmam nincs, hogy mihez kezdjek az életemmel, de gyerek ne szerepeljen benne, mert nem tudok velük bánni. Amilyen tanár szerettem volna, lenni, aki nem csak leadja az anyagot, de nevel is, pont ilyen nem tudok lenni, és így akkor nem választom ezt a hivatást. Az itt töltött időm alatt, megutáltam a macskákat, a kutyákat, a gyerekeket. Mindent, amikért rajongtam még egy éve. Elfáradtam. Szeretnék nem arra ébredni reggelente, hogy vagy a kutya kaparja az ajtómat hajnalban, vagy a gyerekek dörömbölnek a lépcsőn. Szeretnék magamra vásárolni, szeretnék napközben megenni egy gyümölcsöt, elmajszolni egy csokit, szeretnék nem csak háromszor a semmin élni. Szeretnék emberek között lenni. Szeretnék végre nem szolga lenni. Szeretném már ezt befejezni. Igen nagyon sok mindent köszönhetek ennek a munkának. Lásd lélekharang bejegyzésemet, de ne mondja nekem senki, hogy ezt lehet hosszú távon csinálni. Nem lehet, Ugródeszkának tökéletes, de többnek nem.
Nevetséges ez az egész, a mi anyáink is dolgoztak, de nem kellett nekik, au pair, érdekes módon meg tudták oldani, hogy ki legyen takarítva a ház, hogy legyen étel, hogy legyenek nevelve a gyerekek. Velem sem voltak a szüleim soha, nem beszélgettünk túl sokat, nem jöttek el értem suliba, nem néztek meg táncon, nem néztek meg a színjátszószakkörömön, nem érdekeltem őket túlságosan, de mégis felkészítettek az életre, Önálló lettem, ónálló voltam, segítettem nekik, mert igen ne csak a szülő legyen a gyerekért, hanem fordítva is. Ezek viszont nem tudnak, semmit, de semmit az életről, semmit az ég adta világon. Három felnőtt van körülüttök, és nem elég nekik. Nem tudom elképzelni őket, hogy valaha is önállóak lesznek, főleg nem a nagyot. Szörnyű, és az is, hogy a pénzzel vannak szeretve, és minden vacak meg van nekik vásárolva, de egy könyvet a kezükbe nem vennének.
Ha lesz is gyerekem, egy butító elektronikai cuccot nem veszek neki, olvasson, zenéljen vagy sportoljon, legyen koszos, mert kint játszott. Másszon fára, egyen gyümölcsöt, bandázzon a környékbeli gyerekekkel, takarítsa ki a saját szobáját, mert meg kell tanulnia utána nézni a dolgainak. Menjen el biciklizni, szerezzen sebeket, mint a normális gyerekek. Évezze a napsütést, fedezze fel a természetet. Kezdjen bele hobbikba, rajzoljon, vagdosson. Focizzon, rúgja vele ki a szomszéd ablakát. Hát könyörgöm, hol vannak a normális gyerekek??? Még csak 19 éves vagyok, hogy változott ennyit a világ, Miért van az, hogy tízévesek azt hiszik felnőttek? Mért kell nekik telefon? A lányok miért festik agyon magukat? A fiúk miért lesznek ennyire bunkók? Miért csak a bulik a fontosak már egy 12 évesnél? Ezekre szeretnék rájönni..és most, hogy leírtam mit kellene tennie egy normális gyereknek, rájövök, nekem mégis kell gyerek, de félek, mert tudom nem olyan fából faragtak, hogy jó anya legyek, nem tudok nevelni. Talán érnem kell még, majd 30 felett. Előtte már csak meg kell találnom a hivatásomat, mert jelenleg, halványlila gőzöm nincs. Érdekes még három hónapja biztos voltam, vagy négy, amikor beadtam a jelentkezésem, bár lehet, hogy már akkor is csak magamat győzködtem. Mindenesetre azt hiszem megint passzolom az egyetemet, addig is életművészkedem….
1 megjegyzés:
Ahh, nem is tudnék jobban egyet érteni...csak én most halál fáradt és agyilag felcseszett vagyok leírni kulturáltan:D Egy bolondokházával keresztezett állatkertben érzem magam, és erős késztetést érzek hogy a halat megetessem a macskákkal akiket aztán elások valahova...:/
Megjegyzés küldése