Double D

Vagyis Dilemma és Done

 "Mielőtt elítélsz, vedd fel a cipőmet és járd végig az utamat. Járd végig a múltamat, érezd a könnyeimet, éld át a fájdalmaimat, az örömömet. ... Tedd meg a lépéseket, amelyeket én megtettem és botladozz meg minden kövön, amelyen én megbotlottam. ... S mindegyik botlás után állj fel és menj tovább, úgy ahogy én tettem. Csakis ezután ítélkezhetsz rólam, felettem. Akkor mondhatod, hogy ismersz!"

Biztos vagyok benne, hogy már sokaknak az agyára megyek a döntésképtelenségemmel. Már ha tényleg annak lehet nevezni, inkább visszatérő bizonytalanság és őrlődés.

Tudjátok, azt vallom, hogy minden okkal történik, ezért sokszor belegondolok abba, miután újabb és újabb hirdetésre válaszolok, vagy ők nem válaszolnak, miután már csak azt kellene egyeztetni, hogy mikor vehetnénk szemügyre a kislakást, hogy lehet, még is csak go home lesz a végem???

Arra akarok kilyukadni, hogy tegnap felhúztam magam, és megint gondolkodóba estem, miután nekem is megérkezett az sms-m az Oktatási Hivataltól, hogy felvételt nyertem a SZTE-BTK ALK magyar szakra.

Miért fintorgok? Mert a levelezőre több volt a pont, mint a nappalira. Levelezőre 387 ponttól lehetett bejutni, nekem van kemény 338 pontom nyelvvizsgák és egyéb nyalánkságos pluszpontok nélkül. Hmm, lehet, hogy megint eldobom és teherbe ejtetem magam, végül is februárig még van időm. A szarkazmust félretéve, el vagyok könyvelve hülyének a pontjaim miatt, és tudom, hogy ez meglehetősen rosszmájúan hangzik, de együtt kell lennem azokkal akik 200 ponttal bent vannak, anyuci és apuci pénzeli jobbról balról, farzsebbe, pénztárcába, néha még a őr alá is, hogy bulikra mindig legyen szlogennel, hogy legyen valami végzettsége a gyerkőcnek.

A legrosszabb pedig, nincs miért várnom, nyelvvizsga sem rak hozzá annyi pontot, hogy bent legyek államin. A dilemma tehát az, hogy akkor most halasszak, vagy elkezdjem. Mindig a megérzésekre hallgatok, úgy érzem, hogy az elsőt választom, és még egy évet végigcsinálok itt, és élem az álmaimat, hogy kurtább legyen az a bizonyos lista.

Persze ezt most leírtam, most, de kettő perc múlva meg felötlik bennem, a „mi van ha” című gondolatok tömkelege. Olyan mintha az egyik fülem mellett lenne valaki, aki ezt súgja, a másik mellett, pedig másvalaki, aki a másik opciót mondogatja. Tisztára skizofrénia, vagy ezt hívják a lelkiismeretnek vagy a belső hangjainknak? Bizonyára, de lehetne legalább az egyik hangosabb, meggyőzőbb és tisztább.

Az sem túlbíztató; valószínűleg várnom kell szeptemberig a visszajövetelre, hogy milyen pénzből fogok otthon élni az egy hónap alatt? Jobb megoldás híján azt hiszem egy kis fóliamunka, végül is parasztlány lennék, egy kis szín meg nem árt, ahogy az otthoniak mondanák, elmehetnék hipó reklámba.

Pár dolgot azért biztosan tudom. Az egyik az, hogy ma van az utolsó munkanapom. Igen. Ma van az utolsó munkanapom. Egy évig szolgáltam és cselédkedtem, ami au pair munka álarca mögé volt bújtatva. Vagy mégsem mert ez a munka erről szól, de majd erről még írok bővebben, ha tényleg megyek, és ha tényleg magam mögött, hagyom ezt az egész mindenséget, és tisztább lesz a fejem.

Zökkenjünk vissza, tudom, hogy bizony akárhogyan is döntök, a következő hónapban irányba kell vennem Szegedet is. Ahogyan érzem magam, még azt is el tudom képzelni, hogy a kapuban fogok megvilágosodni, hogy beiratkozom vagy halasztok.

Amúgy tegnap ez miatt elkapott, nem a sírás, á dehogy, csak szó szerint kifutottam a világból, miután egyetlen embernek elmondtam Magdinak, hogy felvettek. Most a fél világgal közlöm, de ez más, fb-re nem lehet ilyen hosszú állapotot kirakni, hogy mindenki megértse az én kis világomat az érzéseimmel. Tehát host anyám tudta, hogy van valami, és beszélgettünk a szobámba. Vigasztalásképpen elmondta, ő is fizetett az egyetemért, és hogy itt is fizetnek az emberek érte. Vegyek fel diákhitelt vagy ilyesmi. Próbáltam neki körülírni a szakomat, a Literacyt megjegyezte, és motyogva elhagyta a szobámat „…how amazing literacy hmmm…”

Az pretty amazing. Határozottan az. Nem érdekel, hogy az országnak mérnökökre, meg természettudományt hallgatott egyedekre van szüksége én, a saját álomtantárgyamat fogom tanulni. Előbb vagy utóbb tuti. Most zavaros a fejem. Inkább gondolok arra, hogy hamarosan otthon leszek a barátokkal… felelevenednek a biztató képsorok: napfény, az unokahúgocskám, Budapest, kisvároskám, tanyánk, a kutyáim, osztálytalálkozó, dinnye reggelire, Erdély, na nem sorolom fel újra, mert már teljesen odáig vagyok meg vissza, de a „visszához” visszatérve, vissza szeretnék jönni, csak mindkét oldal mellett vannak súlyos dolgok, amik erősebbek az ellenkező oldalnál…

Inkább zárom a sorokat, elnézést, az idegesítő, mi is legyen, hogy is legyen természetem miatt, csak szeretek úgy dönteni, hogy ne bánjam meg. Annál rosszabb nincs, sok olyan embert ismerek, és amiket megteszünk, azokból tanulni kell és nem megbánni.

Még kaptok pár bejegyzést, azután zárom a blogom, de mivel írni szeretnék, akárhol is legyek folytatni fogom egy másik blogban. Remélem akik, eddig olvastak ezután is fognak.