Lélekharang-újabb gondolatok

Tisztára megörültem ám amúgy, nem tudom mi ütött belém, ne nézetek hülyének, de félek hazamenni…megint elkezdeni egy életet nem könnyű. Most ugyanazt a kilátástalanságot érzem, mint amikor tavaly Angliába jöttem. Persze nem ugyanaz, a barátaim otthon vannak, és bár tartom velük a kapcsolatot egy év, hatalmas szakadás volt, főleg, hogy fiatalok vagyunk, és a mi korunkban, ebben a korban sokat számít az, hogy ki van melletted személyesen, arról nem is beszélve, hogy rengeteg minden történik az emberrel, ami más irányba tereli és befolyásolja a személyiségünket. Igen én teljesen más ember vagyok már mint egy éve, rengeteg mindent tanultam, küzdeni, harcolni az álmaimért, kitartást, türelmet, toleranciát, életművészetet. Sok mindet, annyi mindent, hogy félek, nem fognak majd szeretni, mert egy új lányt kapnak vissza, nem nagyképűségből mondom, a régi egy jobb és újabb kiadását. Már két hónapom van, és most jött el pedig az idő, na jó már két hónapja így van, hogy élvezem, hogy itt vagyok, szeretem az országot, megértem az angolokat, most nem a nyelvre értem, hanem magát azt a személyiséget, amit angolnak nevezünk, megtanultam kezelni őket. Megbarátkoztam az időjárással, ami nem volt nehéz egyébként, akárki akármit mond merően barátságosabb, mint az otthoni kontinentális éghajlat, amit már igencsak felspékelt a klímaváltozás… visszatérve utálom magamat, hogy ilyen vagyok, hogy újra és újra megtorpanok, hogy mi is legyen, most hogyan is tovább. Annyira elvesztettem a régi énemet, és találtam egy másikat, hogy nem is vagyok benne már biztos, hogy azt akarom tanulni, amit fogok, holott az határozta meg az életemet éveken át. Nem azt jelenti, hogy mit tudom én, jogot akarok tanulni, vagy mérnökire járni, mert még mindig az irodalom a legnagyobb szenvedélyem, de jó az ha a szenvedélyünk lesz majd a munkánk? Tudom, hogy ezen nem lenne szabad gondolkodni, de akkor is az jár a fejemben, hogy úgy sem lesz munkám, akkor megint jöhetek majd ki, de akkor átkozottul rossz lesz újra visszaszokni ide, tudom, mit éreztem 5 hónapon át, a majd jött a semlegesség, most meg ez az ostoba maradni akarásos ötlet, aminek persze semmi értelme nincs, mert egyedül nem szívesen maradnék. Lehet, hogy csak azért maradnék, mert tényleg annyira félek hazamenni, nem akarok, a nagyvilági lány szerepkörébe kerülni, aki ilyen fiatalon egy évet kibírt Angliában.  Aki nekivágott, aki kint élt stb. és egyéb címszók alatt élni, amik már most megvannak, csak mert az emberek többsége azt gondolja, aki csak a mosolygós utazós fényképeket látja, és nem beszél velem, vagy nem olvassa ezt a vackot, hogy nekem mennyire jó és könnyű itt kint. Nem győzőm hangsúlyozni, hogy mekkora lelki kirándulás volt ez főleg, és még mindig nem vagyok a végén, most az utolsó nagy hajrában, csak kapom és kapom a dolgokat, amik érzelmileg és lelkileg baromi nagy hatással vannak rám. Még két hónap, és ha ez így folytatódik, akkor túl leszek töltve, pontosabban olyan dolgokkal leszek tele, amik újak a számomra, újak az életemben, bennem és már határozottan nem az a lány leszek, aki egy éve rettegve lépkedett a repülőtéren. Ez az egész egy hatalmas utazás volt, soha életemben nem fogom megbánni, hogy tavaly ilyenkor igent mondtam ennek a kalandnak. SOHA. Nem csinálnám újra, ezt a munkát, mármint ezzel a fejjel, persze az éretlen fejemmel újra belevágnék, nem utálom azt, amit csinálok, mert, hogy utálja az ember azt a dolgot, aminek köszönhetően megváltozott az élete? Nem tudom, lehet, hogy fogom, majd pár hónap múlva, mert nem tudok majd visszailleszkedni otthon, de most nem mindenesetre.

Egyébként azt sem tudom, mikor megyek haza, még mindig nincs új lány, tehát már várom, hogy leüljünk beszélni, és igen csak meglepne, ha nem tennék fel azt a kérdést, hogy biztos vagyok abban, hogy nem maradok-e még. Itt nem, ez a határozott válaszom. Szabadság és önállóság ez hiányzik, ami kissé paradoxon, mert sosem voltam még ennyire önálló és független, ennyire érdektelen mások véleményétől. Igen azt is megtanultam, hogy meghallgathatod mások véleményét és meg is kell, a szintén itt tanult toleranciából kifolyólag, de sose hallgass másra, a te életed, a te döntésed neked kell, hogy jó legyen, ne akarjunk egy másik embert megformálni, formáljuk csak magunkat. Mert mindenkinek önmagával és önmaga démonjaival kell szembenéznie. Önmagunkat kell felülmúlni, és nem másokat, ne azt nézd, hogy a másik már mennyi mindent elért, nézd azokat, amit, te elértél, mert minden eredménnyel a saját képességed sikereit koronáztad meg, mert minden ember más és más, ez a világban a szép. Igyekezz mindenkiben megtalálni a jót, mert mindenkiben van egy halom negatívum, de biztos vagyok benne, hogy mindenkiben van jó. Különben is a jó és a rossz is csak nézőpont kérdése.

Mostanában felül múlnom magamat. Életmódot váltottam, az ép testben ép lélek címszó alatt, ha már belül ennyit fejlődtem kivetíthetem külsőre is nem? Egyrészt kéthete, már nasi szót nem ismerem, büszke vagyok, hogy meg tudom állni, ezt az érzelmi alapú evés dolgot. Persze bűnöztem kedden nutellás kenyérrel, de az kellett. Ezen kívül naponta futok. Igyekszem végig 12 percet, mint a suliban, majd séta és újra 12 perc, megpróbálok egy órát végigmozogni. Nem volt könnyű, láttam én már bokor helyett csillagokat, de erőt vettem magamon, mert minden fejben dől el. Azután a felülések, a napi 8 perc torna hasizomra, ami először 4 perc volt, és majdnem sírásba fullad, hogy lehetek ilyen hülye, más ölne, ha az én vékonyságomat megkapná…és  a kulcsszó a más. DE én vagyok, én vagyok, aki nem akarja magát ilyen téren elhagyni. Itt az angoloknál nagy divat a sport, otthon a magyarok többsége kiröhögi a másikat, mondván, ha van időd. Mi az, hogy nincs? Egyéb szutykok helyett a  tv-ben, menjen el az ember futni és közben tegye helyre  a gondolatait, még aludni is jobbat fog. Megtanultam azt is, olyan nincs, hogy nincs, hogy nincs időm, hogy nincs, tudásom stb. az időnkkel mi gazdálkodunk, csak akarni kell mindent. Felül kell múlni önmagadat, folyamatosan győzködni, hogy igen meg tudod csinálni, ha elesel, kellj fel. Az igazi harcos az, aki ha elesik is lábra tud állni, nemde? Az életben számtalanszor esik profára az ember, a legtöbbször mi okozzuk egymásnak ezeket, próbálok hát talpon maradni és harcolni magamért, mert más úgysem teszi meg helyettem, közben igyekszem azt is elkerülni minden erőmmel, hogy én buktassak el másokat, az nem én lennék. Inkább, ha látok valakit utazásom során a mélyben, igyekszem neki kezet nyújtani és hitet adni ahhoz, hogy felálljon, még ha néha magam sem tudom merre tartok, hova visz az utam, és gyakran elbizonytalanodok, azt tudom, hogy a legfontosabb dolog az életben, hogyan viselkedsz embertársaid iránt. Képes vagy-e az életedet megosztani emberekkel, képes vagy-e élni emberekért. Nagyon érzelmes lány vagyok, már nagyon szeretnék élni valakiért, megtalálni a másik felem, ahogy mondják, de ez még várat magára. Egyébként meg is rémit az, hogy ilyen szinten már teljesen független nő vagyok, azt hiszem talán, a mai modern kor tipikus női alakja kezd testet ölteni bennem, pedig én mindig is a konzervatív normákhoz ragaszkodtam ilyen téren, házasság, gyerekek, otthonteremtés. Ebből már csak az maradt meg, hogy társ, még a házasság is megrémít, Tényleg hihetetlen mennyit tud változni az ember, folyamatosan csiszolódunk, de nem baj, azt mondom, minden okkal történik. Újra csak ismételni tudom magamat, hogy még van több mint két hónapon, kíváncsi leszek milyen pillangó száll ki a bábjából, remélem szép leszek…remélem kék és zöld színben csattogtathatom majd a szárnyaimat az ég felé, és sok szép, és érdekes helyet látok majd út közben és sok virág nyújt majd átmeneti szállást és menedéket a megpihenésre…remélem értitek a metaforáimat….

Ezeket ki kellett írnom magamból, szokásosan zavaros lett, de remélem, megértitek a gondolataimat.