Élménybeszámoló

Boldog 27. Születésnapot kívánok az egyetlen drága bátyámnak!!! :)

Az ő tiszteletére egy magyar idézet csak neki

„Jót kivánok én is néked, 

Ez természetes dolog, 

Csakhogy a jó annyiféle, 

Hogy alig választhatok.’

(Petőfi Sándor)

Az égadta egy világon nem történt semmi érdekfeszítő ezen a hétvégén, mármint olyan izgalmak, hogy elmentem volna utazni vagy találkára…semmi, tehát a cím megint elég félrevezető.

                                              

Pénteken még ért egy nagyon kellemes meglepetés. Jött a postás egy csomaggal és egy borítékkal, persze, szokásomhoz méltóan csak levágtam a konyhapultra, mit sem törődve a postával, hiszen nekem nem érkezett még semmi amióta itt vagyok az egészségügyi kártyámon kívül. Most azonban a pillantásom rajta maradt a borítékon, mert az én nevem állt rajta Miss A. Kiss. A College-tól jött. A szívem pedig a torkomban dobogott, mert abban a tévhitben éltem 10 másodpercen keresztül, hogy, megjöttek a vizsgaeredmények. Felbontottam. Egy csekk volt benne 15o fonttal, szintén a nevemre címezve. Indok a tandíj visszafizetése. Se több se kevesebb. Beindultak az amúgy is mindig örökös forgásban lévő kerekeim. Miért? Nem jutottam értelmes válaszra, ezért szépen visszahelyeztem a levélkémet a többi postai kupac közé. Este azonban látták a szülők, miután a kezembe nyomták újra, hogy ez az enyém, én pedig megkérdeztem őket. Ők sem értették. Annyit mondtak, hogy jó majd valahogy utánajárunk, és majd kivesszük a pénzt és odaadjuk. Rögtön rávágtam, hogy nem, mégis minek ez az ő pénzük, mert ők fizették a tandíjat,  végső soron ez az ő pénzük, csak az én nevemen átmenetileg. Nem is foglalkoztuk többet a témával. Később elgondolkodtam, jobban mondva előtört a kapzsi énem, hogy lehet meg se kellett volna mutatnom, mert ugye csak én tudom kivenni a pénzt. Ha nem mutatom meg, elmegyek, kiveszem, és ki tudja meg. Senki. Gazdagabb lehettem volna kétheti fizetéssel. Persze nem vitt volna rá a lélek, maximum addig, hogy kiveszem a pénzt és visszaszolgáltatom nekik.

Szombaton elaludtam, így lekéstem a városba indulást. Gyors zuhany és hajmosás, közben persze újra a hajvágás témája ötlött fel bennem. Lementem reggelizni. Meglepetésemre host papi épp a számítógépet bütykölte. Nos ennek tudatában és látva, hogy a konyhában tartózkodik, mit tehet egy au pair, persze hogy ugyanúgy rendbe tesz mindent mit minden nap. Volt elég időm, ezt meg kell hagyni. Miközben reggeliztem nem tudom, már hogyan történt, de témába ötlött az előző finn lány piercingjei, és megdöbbentő hajfestései, mert ezt azért csinálta és csinálja mind a mai napig, mert mielőtt „normálisan” nézett ki, akkor senki sem fordult meg utána Helsinkiben. Érdekes mondtam. Igazából nem nagyon tudtam rá mit mondani, nem igazán érdekel, ezek után csak sajnálni tudom a kisebbségi komplexusa miatt. Ha már hajtémánál voltunk, neki is megjegyeztem, hogy le kellene vágatnom a hajam. Mondanom sem kell, ő is elég érdekesen reagált első körben. Majd mondta, hogy mondja a feleségének, hogy beszéljen Lisával, a fodrászukkal. Ezután visszajöttem a szobámba és megkezdtem remete életmódomat, már ami a hétvéget illeti. Sikerült befejeznem a Vágy és vezeklést könyvben, majd megnéztem újra a filmváltozatot is. Nagyon magával ragadott az biztos. 2 ilyen film van még, amit minden hétvégén meg tudnék nézni; a Csillagpor és a Híd Terabithia földjére. Utóbbi volt az egyik német érettségi tételem, sikerült kihúznom a próba érettségin, persze ennek az lett a böjtje, hogy élesben azt húztam, ami ki sem volt dolgozva. Mindegy ez már a múlt, csak szeretek emlékezni… Beszélgettem nővéremmel egy órán keresztül, chatelgettem a hazaiakkal. Zsúfolt egy szombati nap volt, nemde?

Vasárnap alig bírtam felkelni. 6:45-kor csörgött a telefonom, jelezve, hogy bizony eljött a jégkorcsolya ideje. Kénytelen voltam. Következő vasárnap úgysem fogom szegény Paul; a tanár, edző, ahogy tetszik, idegeit nyúzni, mert Birmingham és au pair találkozó.

Az órán megint a hátrafelé korizást vettük át, a megállást és az egy lábon siklást félkörben. Elnézést, de mivel otthon még jég közelébe sem merészkedtem,ezért a szakszavakkal nem vagyok tisztában, Így is örülök, hogy még eddig nem buktam le  a csoport és Paul előtt, hogy nem brit vagyok, és meg tudom érteni a kulcsszavakat. Amúgy ma többször is majdnem elvágódtam egy másik csoportban egy nőt, meg tolószékben kellett levinni a jégről.

Hazaértünk és le kellett feküdnöm egy fél órára. Nem is a fáradság miatt, hanem azért, mert annyira, de annyira fájtak a lábaim. Pedig már két alkalommal is 5 méretet, vagyis 38 korcsolyát használtam. Nem mondanom, hogy szorítja, hanem egyszerűen túl nehéz a lábamnak a korcsolya, azon meg nem lehet segíteni, Csak úgy hogy megy az ember és hozzászokik, edzi magát. Ebéd után hazaszállítottuk Harryt, nem a Pottert, mert ugye Potteréktől ment, majd host maival a vasútra vettük az irányt, hogy megcsináltassuk a railcardomat. Se perc alatt kész lett, plusz jegyet is vettem jövő hét szombatra. Kártya nélkül 36, kártyával 23 font volt. Azért nem mindegy. Főleg gondolom, úgyis fogok még utazgatni, Londonba is szeretnék még elmenni, szóval hasznát fogom venni, ha nem csalnak az érzéseim. Útközben host ráterelte a szót a hazautazásomra. Konkrétan megkérdezte, amit már mondtam nekik, hogy július vége, úgy ahogy érkeztem menni szeretnék. Majd következett az ő igényei. Nos július utolsó hetében mennek Portugáliába, így a kutyákra nekem kellene utánanéznem. Mivel a nagyszülők is elmennek velük, ezért ők nem tudják megcsinálni, plusz az ő macskáikat is nekem kell etetni, meg fésülni, amíg oda vannak. Szerencsére Amy-t, az ölebet elviszik. Érdekes is lett volna három kutyával sétálni. Lényeg így valamikor július 31 és augusztus 7 között tudok majd hazamenni. Remek, de egy hét már nem oszt nem szoroz. Elvesz pár napot a magyar, a barátokkal élvezett nyaramból. Kicsit hosszúnak tűnik, most hogy így elképzelem, főleg, hogy ugye én nem megyek haza Húsvétra, de ezt nem is bánom, mert nem hiszem, hogy vissza tudtam volna jönni.

Host mai megkért, hogy szorítsak, hogy megkapja az állását, mert akkor többet lehet ittho a gyerekekkel. Látom, hogy a férje mennyire stresszes a nagyobbik miatt, nem bírja egyedül. Csak helyeseltem. Persze belül azért mondtam a magamét, na akkor beláthatnak a helyzetembe, és ki van velük többet, azt hiszem én, jó én nem próbálom meg nevelni őket, mert nem lehet és mivel nem tudna világról semmit, így nehéz lenne elmondani nekik, hogy ne tedd ezt, ne tedd azt, tévúton ballagsz stb. A következő héten végül is 5 munkanapomból 3 napon odalesznek Londonba.

Délután megnéztem a Rebeccát, hát nem tetszett, Teljesen értelmetlen, főleg a vége. Végig izgultam, hogy ugyan ki ez a Rebecca, milyen titkokat rejt, de semmi, a várt katarzis elmaradt és az egész történet elsüllyedt a semmibe.

Holnap egy újabb hét, és már csak 5 nap és Birmingham.

Ennyi. Bye

P.S: Úgye hogy rémes vagyok, hogy még a jelentéktelen hétvégémről is ennyit tudtam regélni? Elnézést kérek!