A cél halál, az élet küzdelem, s az ember célja e küzdés maga

"I will spread my wings and i will learn how to fly. I
will do it takes till I touch sky"

Tudom azt ígértem, nem fogok írni, mert nem történik semmi olyan, aminek nyomott kell hagynia. Pont ez az ok,miért most mégis elkezdtem írni. Holnap megint csütörtök lesz, és eddig ez a hét úgy telt, mintha pörgetnék a homokórámat ott fent előre,és én semmit nem teszek, semmi olyat, amire évekkel később vagy a halálos ágyamon emlékezni tudnék. Nem szabad így élni, határozottan helytelen! Mindennap ugyanazt csinálni vagy épp semmit nem csinálni, olyan mintha aludnánk. Ahogyan töprengek az elmúlt napokon, olyan tényleg mintha aludtam volna. Nem akarom ezt többé csinálni, ideje, hogy ködfátyol nélkül szemléljem az előttem még érzéseim szerint nagyon hosszú, megjárásra váró utamat. Így hát megeresztettem egy kicsit
a gondolataimat, és fantáziálgattam a jövőt illetően, ami nem is létezik, mert mindig csak egy pillanat van, és abban a percben akarom azt érezni, hogy boldog vagyok. Furcsa a cím ugye? Élet..cél...életcél, ezek a szavak mindenkinek elhangoznak az életében, keressük rá a választ. Ez a cím nagyon is sokat mondó,
ha keresem ezekre a válaszokat akkor a legjobb könyv Az ember tragédiája., most is pörögnek a gondolataim a fejemben, és nagyon hosszan tudnám ezt magyarázni, de a lényeg, kell, hogy legyenek céljaink, de nem szabad hozzájuk görcsösen ragaszkodni, avagy ha az élet kinyit előtted egy ajtót, lépj be, vagy nyisd ki magadnak ha megvan hozzá a kulcsod. Vannak céljaim irányok ami felé terelődhet
az életem. Mindig kell újabb irány, mert egy célba érés csak azt jelenti ami után nem folytatódik semmi, mint amikor a futóversenyző átszakítja a szalagot aztán nem fut tovább. Egy cél nincs is, mert egyszer úgyis befejeződnek, aztán kell a következő állomás.Én is haladok a következő állomás felé, de ha kedvem
tartja útközben leszállok, nézelődök, átszállok, más irányból közelítem meg, és ha elértem utazok tovább, mert nem állhat meg az ember soha. Közben pedig mosolyognia kell és olyan dolgokat tenni, amelyek mások arcára mosolyt szerez vagy éppen megrökönyödést, hiszen a jó és a rossz csak nézőpont kérdése. Egy biztos nem alszom tovább, utazom és útitársakat keresek, vándorlok és megismerem a világot. Mondhatni egy újabb cél, és milyen hatalmas cél, mert egy egész élet nem elég rá, és ez benne a gyönyörű. Ha pedig a 10 listám is ki lesz egyszer pipálva azután gyártok egy újabbat, hogy ne unatkozzak. Egy szónak is száz a
vége, elfut felettem az idő és nem teszek semmi, de ennek vége. :) Lekéstem a novellapályázatot, nem mintha tudnék írni, de a kudarc csak ösztönöz, a vágy vezérel, az akarat győz, és én írni akarok erre vágyom, mert ebben mindig kudarcot vallok, mert sosem elég jó, de mint mondtam, a jónak a megítélése eléggé szubjektív, talán eljön majd az ember, akinek jó lesz, és az akarás célba ér, hogy onnan újjá szülessen egy újabbbukásravagy felemelkedésre. Igen minden küzdelem, és én harcolok...Mindezt azért írtam le, mert mindenki aki útitársam volt ez idáig messze vannak tőlem, és borzasztóan szerencsés lehetek, hogy kíváncsiak továbbra is a lelkemben lejátszódó minden apró jelenetre, ami nem csak abból áll, milyen hatással van rá egy gyerek mondata. Ezt a meséimet már mindenki ismeri, elírhatnám őket minden nap, de felesleges, csak időpazarlás. Gyerek...gyerekek...a szülők legnagyobb kincsei, szerelem gyümölcsei, ártatlan lelkek, meg annyi szót használtam mindez-idáig, majd amikor jött a kiábrándultságom első fokozata lettek kölkök, mint az a vad kis állatkölykök, akik nem engednek a maguk közelébe senkit, mert akik eddig a közelükben voltak mindig csak megsebezték őket, a szülők is azzal az üres mondattal esténként, hogy szeretlek, kár, hogy hiányzik belőle a cselekedet. Ez a kettő gyerek is csak áldozata a mi felnőtt világunknak, a pénzéhes, független, embertelen világnak, és ebben nőnek fel, és már a legrosszabb dolgok rájuk ragadtak, mert a
tinédzser kor veszélyes útjain bolyonganak, ami a legfontosabb része, annak, hogy milyen egyénként fognak élni. Szeretnék nekik segíteni, tényleg, de nem tudom hogyan, mert nem szembesíthetem őket nap mint nap azzal, hogy tévúton jársz, mert ez nem az én feladatom, másrészt meg mindenkinek járnia kell a
sajátját. Már csak 5 hónap és jön a következő állomás az én vándorutamon. Ők meg kapják a következő kísérőt a sajátjukra, s közben a két legfontosabb embertől már eltávolodtak. Nekik is nehéz, nekem is nehéz, de van bennünk egy közös, távol vagyunk akiktől szeretünk, de nem az én helyzetem a rosszabb. 5 hónapban mit tehetek még értük? gondoltam leülök a szülőkkel, le is fogok, nem most vagy holnap, majd idővel. Megpróbálom elmagyarázni a gyér angoltudásommal, hogy próbálják megmenteni gyerekeiket...vajon fognak rám emlékezni, vajon én is leszek majd vacsoraasztalnál téma? Emlékeznek majd mindenre ami én voltam, amiben benne voltam? Apropó a kicsi képregényt csinál nekem, hogy emlékezzek rá. A gyermeteg fejével ő akarja, hogy emlékezzek, ez is az élet kegyetlen játéka, amikor egy gyerek tanít meg a felnőttek dolgára...emlékezz.Pár szemhunyás és újra együtt forgatjuk az idő kerekét a szeretteimmel. Tényleg csak pár, még ha nem is tűnik annak. Hiányoznak, de azt akarom, hogy mindenki büszke legyen, hogy megcsináltam. Nem is bánom, hogy belevágtam, mert így rájöttem milyen értékes dolgokat kaptam az élettől. Csak sajnálom, hogy ennek a két kis farkaskölyöknek nem tudtam segíteni, nyomot
hagyni.
Köszönöm, hogy végig olvastatok!