Mese mese mátka egy kis Zusammenfasung

Közkívánatra mesélek egy kicsit a családomról, hogy mindenki képben legyek. Nevezhetjük egyfajta összegzésnek is, így a 8 hónapban taposva. (ezaz mindjárt megszületik a gyermek, hehe ez csak vicc volt, de ezt nem hagyhattam ki)

Kezdeném, mint mindenki tudja 2010.július.31-én érkeztem, ezáltal elmondhatom, hogy túléltem egy hónapos nyári vakációt. Persze ez akkor könnyű volt, hiszen a gyerekek úgy kezeltek, mint ha én lennék az új játék, és nekem is könnyebb volt, mert minden új volt, és még akkor nem unatkoztam, még az útszéli sövények menten és az erdőben sétálva is kikapcsolódtam. A családom 2 szülőből, 2 gyermekből, 2 kutyából és 3 macskából áll. 2 au par volt előzőleg. A lengyel csajszi 5 évig, a finn lány 1 évig, utóbbi maradt itt a minden.

A szülők…teljesen rendben vannak, kenyérre lehetne őket kenni olyanok. Persze maminak szoktak lenni kiakadásai, papinak is és olyankor rosszabbak, mint egy olasz família, zeng az egész ház. Mondanom sem kell a veszekedések fő okozója a gyerekek, pontosan a nagyobbik kölök.

Visszakanyarodva a felnőttekhez. Nem értem, hogy miért nem tudják életre nevelni a gyerekeiket, Ők maguk a gyerekkorukban bejárták fél Afrikát, ott éltek és nőttek fekete gyerekekkel, mert  a szülők munkája odakötötte őket. Host papim kanadai, és adoptálva nőtt fel Angliában. Jómaga Skóciában élne még most is, éltek is ott host mamival, de elköltöztek. Az ő történetük tényleg fairytale. 13 éves koruk óta ismerik egymást, barátok voltak, majd elváltak az útjaik, és amikor újra találkoztak egymásba szeretek és jött a menyegző. Host mami mindig mondja, hogy az első szerelméhez ment hozzá, erre azt illene mondanom, hogy milyen romantikus, de nem tudom, mert ez tényleg igazán ritkán történik meg az életben. Host mai reggel 5-kor elmegy és este 19:30 után érkezik meg. Host papi helyben dolgozik, de egész nap a telefonon lóg, vagy a gépen. Reggel bebújik az irodába 9-kor majd ő is este 7 után bukkan elő. Rendszerint a héten minimum egyszer, maximum háromszor ő is Londonba megy a feleségével. Na, ekkor van nekem csak igazi káosz. A legjobb, ha hotelben alszanak, és nem jönnek haza. Akkor úgy van, hogy látjuk őket este, majd másnap, este nem mert a hotelban vannak, hanem csak következő késő este, de a gyerekek akkor is csak egy órácskára a bedtime miatt. Ezért is akar host anyám munkahelyet cserélni, amit fog is, de az én angliai életemen az már nem segít, csak a következő, au pairnek. Mindezt akkor döntötte el amikor 3 vagy 4 héttel ezelőtt felmondtam, hogy akármit csinálok nem bírok a kölkökkel, vagyis a nagyobbal. Amúgy minden más, ha itthon van, a gyerekek is boldogok.

A kölkök…igen a nagyobbik 12 múlt a kicsi nemsokára 10 éves lesz. El vannak kényeztetve, olyan szempontból, hogy minden, de minden meg van nekik adva, Csak az a baj, hogy nem pénzzel kellene őket szeretni. A nagyobbnak nemrég vettek egy 900 fontot érő laptopot, és most cserélik ki a szobáját teljesen. Tegnap eszembe is jutott, hogy szegény kicsi nem kap semmit soha, mármint ilyen értékesebb dolgokat, pedig jobban megérdemelné. Ha kap házit azonnal megcsinálja, persze neki is vannak húzásai, rendszeresen ő kezdi el a nyafogást a kutyasétáltatás ügyében, de ő az aki megölel, és ő az aki beszél velem, mesél nekem, játszik velem, nézzük az iCarlyt vagy a Victorious-t. A bátyja meg egyszerűen agresszív. Van olyan, hogy felkel, odamegy az öccséhez, és elkezdi verni minden erőből és ok nélkül, egyszerűen elképesztő. Az is ahogyan a szüleivel beszél, nos akkor velem miért beszélne más módon.

Mint már mondtam az augusztusom, volt a legjobb, a szeptemberem is jó volt, mert akkor egy másik, kicsit nyugodtabb élet vette kezdetét számomra az iskolakezdéssel. Októberben pedig minden akkor fordult át amikor megkaptam a repülőjegyemet haza….akkor 5 perc is fél nap hosszúnak tűnt, keserves volt minden. A novemberem jobb volt, mert akkor bennem járt a gondolta, mindjárt megyek haza. Viszont a december eleje az a két hét, szörnyű volt. A nagy ez idő tájt kezdett megbolondulni, akkor kezdett megkattanni. Rémes volt…A hónapokat az is nehezítette, hogy megszakadt a külvilággal a kapcsolatom. A gépet csak hetente használhattam, mert akkor host papi csak hetente járt fel Londonba és mivel a gépen dolgozik, ezért nem tudtam használni. A magyar telefonom tönkrement, nem tudtam a telefonszámokat, nem tudtam felhívni senkit. Sokáig nem tudtam senkiről semmit, hogy élnek-e halnak-e. Joggal mondhatom el a saját laptop életmentő, ezért döntöttem úgy, hogy otthon veszek egyet.

A visszatérés szintén fájdalmas volt, ami meglepett, hogy az első hétben iszonyúan kedvesek voltak, de azután változott a tündérmese rémmesévé, ahogyan viselkedtek velem. Ezeket nem akarom még egyszer leírni, a januári blog bejegyzések tele vannak ezekkel a kellemes élményekkel. Ezeknek a hatására döntöttem akkor, hogy felmondok, folyamatosan kerestem a munkát még az, au pair worldre is felregisztráltam. Végső kiborulásomkor sírva mondtam fel, hogy nekem ez elég volt. Persze marasztaltak, és maradtam is. Összeszedtem magam, a fiúk fejével beszélve lett, a nagy azóta sem változott, a kicsi igen szerencsére. Ezt a pár hónapot már fél lábbal is kibírom. Az iskola is itt tart, nagyon szeretném hazavinni a bizonyítványt. Igen nem kell magunkat feleslegesen szenvedtetni, de a saját elveimet dobtam volna el, ha akkor elmegyek, de ezt mindenki tudja…

Kezdetben nagyon nehéz volt megszoknom az állatokat a házban, főleg a kutyákat. 5 hetente vannak fürdetve, de akkor is büdösek és a lehelet…te jó ég, na, erről ne is beszéljünk. A másik, hogy vadászkutyák, de mivel túl vannak etetve kövérek, és alig lehet őket húzni magam után, amikor sétálunk, mert mozogni nem akarnak ők sem, milyen meglepő…Az egyik macska folyamatosan horkol és taknyos, nem kap, tőle levegőt ezért szörtyög. A másik leeszi magáról a szőrt, ezért mindenhova szőrcsomókat köpköd jobb esetben, rosszabb esetben c bekakál. A harmadik macska a legjobb azt még szeretem is, mindenki szereti, igazi egyéniség, nincs vele semmi baj, kivéve akkor, amikor a kert akváriumból ki akarja szedni a halakat, vagy amikor az étkezőasztalon henyél. Nincs ám lekergetve, a múltkor elkezdett lefetyelni a vizemből. Ő rendszeresen valakivel alszik, kezdődik azzal, hogy ráugrik az ajtómra hajnalban, hogy engedjem be. Volt már olyan, hogy beengedtem, de akkor később azzal viszonozta a jóságomat, hogy dorombolása hevében beleharapott az orromba.

Ezek a házi állatkák. Volt 5 halunk is, de a kicsi egyet kinyírt, amikor a szappanbuborékot a tartályba engedte a nyáron, szóval egy közülük feldobta az uszonyait a felszínre jelezve, hogy az örök kékségbe távozott…

Amiért őket választottam; nagyon kedvesek és barátságosak voltak az összes levélben és telefonhívásban. Lefixáltuk, hogy nekem létszükség iskolába járnom és a nyelvet tanulnom, Ők mondták, hogy fizetik. Plusz felajánlottak egy csomó szabadidős tevékenységet, amiből nem lett persze semmi, mert falun lakunk, busz csak kétszer van, egyszer be a városba, egyszer ki a városból. Falu. Borzalmasan nagy hiba volt. Abban a hitben éltem, hogy nekem itt jobb lesz, nem lesz annyira honvágyam, mivel vidéken azon belül is tanyán nőttem fel. Tévedtem. Folyamatosan összehasonlításba estem, ha ránéztem egy bárányra rögtön gondolkodni kezdtem. Igen még egy bárány is beindítja a fantáziámat, látjátok. Ezek a dolgok az óta is megtörténnek, de már könnyebb, mert bennem van a tudat, hogy nemsokára újra együtt lehetek mindenkivel…és igen itt kint az ember teljesen más képet kap mindenről. Jól mondják, az ember akkor jön rá, mi az értékes számára, amikor elveszti. A hétvégén éppen mondtam a nővéremnek, hogy amikor rántott hús volt a menü, mindig csak panaszkodtam, hogy már megint rántott hús…itt meg mint nem adnék érte…Igen a falu. Egész szép kis takaros falu. Van egy kisbolt, ami olyan nomád, hogy tampont sem lehet kapni, de képeslapokat igen egy sarok van tele, mint a papírboltban, nem hiába Anglia. Van még egy pub és egy kiskastély is. Egyikben sem voltam, mert a család nem akar. Szóval várom a jelentkezőket, hogy azzal a személlyel, aki itt alszik nálam egyszer, magyarán meglátogat, megyek vele sörözni a kocsmába, na igen ezt egyedül nem lehetne. Van iskola, két temető és egy anglikán templom is. A szomszédok furcsák. Pornószínésznőtől kezdve a gettóból szabadult lengyel zsidóig, aki az óta is várja; inkább hiszi, hogy eljönnek érte a náci katonák.

Szabadidő normális eltöltésére nincs lehetőség a faluban. Még fiatalság sincs, ha van azok is sznobok, jön az arisztokrata rokonai bulizni a kastélyba. Kutyát sétáltató öreg bácsika és nénike viszont annál több van.

Azok a szerencsések közé tartozom, hogy nekem a család mindent fizet. Igen, mostantól lehet utálni. Hetente kapok 75 fontot. Az iskola a repülőjegyek és a jégkorcsolya-óra is fizetve van. Ha moziba megyünk azt is fizetik. Ha étterembe megyünk azt is. Szóval nekem csak tényleg a személyes dolgokra, utazásra kell fizetnem. Ez jelenti a buszt hetente az iskolába és a vonatjegyeket. Soha letemben nem vett volna rá senki, hogy én jégre menjek, de rávettek és azóta imádom. Sajnos, ahogy megígérték, nem járhatok íjászatra, még jó, hogy nem fizettem tízezreket az íjam repülőgépen való elszállításáért. Igen mert tudok, csak mivel azt mondták, hogy járhatok emberek közé, akik szintén ezt a sportot űzik, a sajátomat akartam használni, azon belül a brand new-t, amit az íjkészítő bácsi kicsit erősre csinált, rosszul mérte fel az adottságaimat…lett volna mit gyakorolnom, de majd otthon.

Nagyon erőltetik a családtag vagy, vagyis a big sister dolgot. Jelenti azt, hogy elvárják, hogy bámuljam velük a televíziót, és ha egy kicsit sem vagyok velük a vacsora után meg vannak sértődve. Ha nappal becsukom a szobám ajtaját, rögtön kopogtatnak, hogy mi a baj, meséljem el, nem akarják, hogy elszigetelve éljek. Ha nem köszönök el este, akkor egyből feltételezik, hogy problémám van. Tudom ezek olyan dolgok, hogy az emberhálás lehetne, hogy törődnek vele, jól is esik, de tudjátok, néha kell a magány. Ők külön család más kultúra, nem is ismernek igazán. Nem értem, hogyan lehetne valaki családtag ennyi idő után és még ennyi időre. Főleg, úgyis elfognak felejteni.

Nem igazán szoktak egyébként szólni semmilyen eseményről, tervről, szünetről, ott a naptár aztán böngészek. Az elején megkaptam a beosztásomat, azóta sem toldott hozzá, vagy mondták volna a gyerekcsőszködésen kívül, hogy ezt csináld azt csináld, így ne úgy ne.

Hétfőn vasalnom kell, ez a legnehezebb nap a számomra, mert legendái vannak, hogy én mennyire gyűlölöm ezt a tevékenységet. Az emberméretű halom eltüntetése 9 órától legkésőbb 1 óráig tart. Kedden a gyerekszobákat és a folyosót; szerdán a konyhát, mosókonyhát és a játszós részt a kettő helyiség között takarítom. Csütörtökön a fürdő és a földszinti wc és mosdó, pénteken a nappali tisztává varázsolása a feladatom. Mindent takarítok kivéve a szülők szobáját és fürdőjét.

Napi feladataim a konyha élhetővé tétele, áttörlése az állatkáktól és kutyasétáltatás. Minden reggel 7 órakor keltem a fiúkat, majd mindenki, főleg én visszabújik az ágyba. Szerencsére a reggelit megoldják maguknak, a müzlit képesek egy tálba rakni és rá tejet önteni. Ezek után jön a zokni és nyakkendő vadászat, mert hiába van a szekrényébe elhelyezve, egyszerűen képtelenek kivenni. A kicsit 9-re elviszem a suliba. Kemény 3 perc séta. A nagy busszal jár, mivel ő már gimnazista. A kicsiért 15:30-ra megyek, majd a napom általában a bedtime-ig tart vagyis 20:30 percig. Sajnos, amiért jöttem, vagyis a szabadtéri tevékenységek űzése, nem valósul meg, mert nem akarnak semmi mást csinálni csak gépezni, vagy játszani a videojátékokkal. Esetleg a trambulin, ami szóba jön néha. Így inkább agysorvasztó meséket nézek velük. Délután csak össze kell dobnom nekik valami szendvicset vagy snacket, mert ugye már ebédeltek meleg ételt, nem kell nekik még véletlenül sem kétszer, a kalóriák miatt. Igen nálunk az keményen számolva van, mert a korukhoz képest túlfejlettek. (Nem akarom „lekövérezni” őket) Sütni szoktam, a kedven az apple pudding vagyis a máglyarakás, de a kókuszos szeletemet már az egész iskola ismeri.

Összegezve nincs rossz életem, de azért még egyszer nem csinálnám ezt máshol. Lehet, hogy még rávisz majd az élet, ha nem kapok otthon munkát, mert valljuk be, hogy ez a legkönnyebb módja kijönni külföldre az au pairség.

Nem bántam meg, hogy belevágtam. Végig fogom csinálni, de örömmel megyek haza. Maximum csak annyit változtatnék, hogy az elejét újraélném több utazással és teleraknám még több élménnyel.